És ismét Ausztrália

After I returned to Melbourne was a bit tired of the early morning flight so I mostly slept during the day. In the evening we participated on a quiz night. The next day finally we swam with Gyöngyvér in the ocean at Brighton beach. Its temperature was similar to the swedish lakes. On my last day we did some shopping then of course ate some kangaroo steak and I borded the longest flight ever to Doha which took 14 hours. Second flight to Budapest was an other 6 hours.

Thanks a lot that you were reading my blog so far. Let's see how is it going to continue! Will let you know anyway! Cheers!

Az Új-Zélandról érkezö hajnali repülö kicsit kiütött, így a nap nagy részét alvással töltöttem Gyöngyvérék lakásában. Este elmentünk kvíz night-ra a helyi pubban, amit szerintem végül meg is nyertünk, de a játékvezetö végül ötletszerüen választotta ki a nyertes csapatot, így nagyjából semmit nem ért az elötte lévö produkciónk.

Másnap az én kérésemre lementünk az óceánhoz (ez a része igazából öböl) fürdeni egy utolsót. Ehhez a Brighton beach-et választottuk, ahol cuki színes csónakházak vannak a parton. Ilyenek:

A víz hömérséklete nagyjából a svéd tavakéval volt egyenlö, de egész sokáig bírtuk. Este még megnéztem azt is, hogy hogyan salsáznak Gyöngyvérék, söt a kezdöcsapatba még én is csatlakoztam egy ideig. Kicsit tömegjelenség volt, rengetegen voltak. Utolsó napomon még bementünk vásárolni a városba, este pedig mi mással vehettem volna búcsút Ausztráliától, mint egy kenguru steak-kel. A táskámat ezúttal 27 kilósra sikerült tömni, pedig 32 kilo volt a határ, úgyhogy még mehetett volna bele valami. Este 11-kor szálltam fel életem leghosszabb repülöútjára Doha felé, ami 14 órás volt. Dohától Budapestig pedig még 6 óra.

Köszönöm, hogy eddig figyelemmel követted világkörüli utam alakulását! Jelenleg nincs semmi kilátásban, úgyhogy meglátjuk, melyik blog folytatódik majd tovább; a svéd, a norvég vagy a világkörüli. Esetleg nyitok egy újat, Bea magyarországi kalandjai címmel. Minden esetben elöbb-utóbb úgyis kihirdetem, hogy ismét van mit olvasni. Orövoár!

Búcsúzóul íme egy talán ismerös, Ausztráliáról szóló videoklip, alatta pedig az ausztrál vasúttársaság figyelemfelkeltö videója.

Aotearoa Te Waipounamu (Új-Zéland Déli-sziget)

So I sailed to the South Island across the Cook Strait, now alone since my friend went back to Melbourne the night before. The scenery from the ferry reminded me Norway. Even saw some dolphins! Was a bit sarcastic that they were showing the Life of Pi mivie in the cinema on the ship which is actually about a boy who is shipwrecked. Anyway I arrived to the city of Picton where I spent like an hour an then already was sitting on the bus towards Kaikoura which is the whale watching place (if I can recommend a movie watch The whalerider which is a New Zealand movie). I haven't seen any whales cause it is possible only from a boat or helicopter and I believe in the spontant whale spotting (hopefully one day it will happen..). But I did see some fur seals and lot of sheep (well there are like 30 million in the country). I took a nearly 4 hour long walk around the penninsula from where I got one of the best views in all my life with beautiful mountains around. In the evening I took an authetic fish and chips menu. The day after I continued the bus ride to Christchurch where I hired a car again aiming to get to NZ's highest mountain, Mt Cook. I was driving a bit slowly so in 4  hours I got only to a campsite and the next day I had to drive again 2,5 hours till I got there. On the way I saw lake Tekapo and lake Punakiki. Needless to say it was raining like hell when I got to Mt Cook. But I didn't want to miss this one because of the weather again so I went on my 3 hour hike in the valley. Alone in the thunderstorm.. Still it was beautiful, huge mountains, suspension bridges, glacier lakes. The day after I drove back to Christchurch where I had an evening to spend. It is a realy interesting city still rebuilding after the 2011 earthquake. Early morning I flew back to Melbourne.

Tehát áthajóztam a Cook-szoroson a Déli-szigetre, immár egymagam. Ja igen, a wellingtoni hostel is megérdemli, hogy meg legyen említve, ahová még Gyöngyvért is sikerült becsempészni addig, amíg éjfél körül el nem ment a reptérre. Még föztünk is, ilyen tömeget közkonyhában még nem láttam. A helyet Wild Zebranak hívták, nem is lehetett eltéveszteni, mivel egy bazi nagy fekete-fehér csíkos épület volt. Ismét egy hat ágyas szoba egyik emelete jutott, éjjel kettöig kint partiztak, reggel ötkor meg felkelt az egyik szobatársam (rejtély, hogy minek), úgyhogy nálam addig tartott az alvás.

Vissza a komphoz. Na, az tényleg jó és látványos volt, föleg mikor már közeledtünk a Déli-szigethez (az út kb. 3 és fél óra volt). Itt kezdett olyan norvégiás lenni, sok heggyel-dombbal a tengerben. Még pár delfint is sikerült látni. Kissé ironikusnak találtam, hogy a hajó mozijában a Pi élete ment, ami egy hajótörött fiúról szól, aki éveken át zötykölödik egy tigrissel összezárva a tengeren. Picton városában kötöttünk ki, ragyogó napsütésben. Nagyon aranyos tengerparti kisváros volt, de csak 40 percet töltöttem itt, aztán buszoztam tovább a keleti parton Kaikoura felé. Eredetileg a nyugati partot tüztem ki, mert ott van két tök jó nevü gleccser (Ferenc József és Fox=róka gleccser), de elijesztettek azzal, hogy 60 mm esöt ígértek egy napra. Így inkább a keleti partot választottam (a két part között elég limitált az átjárás a hegyek miatt), ahová nem írtak esöt. A buszúton a partot a sziklákon pózoló fókák szegélyezték. Ha másért nem, Kaikoura miatt mindenképp érdemes volt ellátogatni a Déli-szigetre. 

A város a bálnáiról híres, az emberek többsége ezért is jön ide. Itt ajánlanék egy meglehetösen jó, új-zélandi készítésü bálnákkal kapcsolatos filmet: A bálnalovas (ugyan nem itt játszódik, de akkor is szép). Én egy éjszakát töltöttem itt, bálnát ugyan nem láttam, de így is nagyon tetszett. A bálnákat ugyanis csak hajóról vagy helikopterröl lehet látni, akkor is kb. csak a kidugott farkát. Ez nekem így túl mesterségesnek tünik, én inkább spontán szeretnék majd egyszer bálnát látni. Mindenesetre elsétáltam a javasolt útvonalon a félsziget végéhez, ahová fókákat jósoltak. Közben birkákkal tarkított zöld dombokon haladtam keresztül, ez igazán "új-zélandos" volt. Az ország hatmilliós lakosságára egyébként 30 millió birka jut. Egy rettentö szép kilátót is találtam, ahonnan beláttam az egész öblöt, és az ezt körbe vevö hegyeket. A fókák is meglettek, nem voltak sokan, de legalább páran megközelíthetök voltak. Utána folytattam a sétámat még szebb part menti tájakon. Emberrel nem nagyon találkoztam. Összességében kb. 4 órát sétáltam, mire visszaértem a városba már este 9 volt és minden bolt bezárt, így beruháztam egy igazi autentikus fish and chips-re (hal és sültkrumpli), majd nyugovóra tértem a sátorban. 

Másnap nem csináltam sok mindent, mert dél körül már indultam tovább Christchurchbe a busszal. Ahogy megérkeztem, rögtön béreltem autót két napra, mert a Mt Cook-hoz akartam menni, Új-Zéland legmagasabb hegyéhez, amit busszal komplikált megközelíteni. Már rutinosan vezettem a bal oldalon, pláne, hogy itt jóval kevesebb forgalom volt, mint Ausztráliában. Ráadásul GPS nélkül! 3 és fél óra alatt végül nem jutottam el odáig, ahová akartam, így Fairlie-nél megálltam egy kempingben. Másnap továbbautóztam a Tekapo-tóhoz, amit körbevesznek a hegyek és van egy kis híres templom itt, a Church of the good shepherd, amit nehéz volt úgy lefotózni, hogy ne legyen benne egy pár kínai turista. 

Az út a Punakiki tó mellett vezetett tovább (szintén csodás tájak) a Mt Cook-hoz. Meglepö módon zuhogott az esö (mint mindig, mikor kirándulnék), de gondoltam, még egyszer nem fog ki rajtam az idöjárás. Azt mondták, az általam kitalált útvonal nem veszélyes, csak ronggyá fogok ázni. Kezdem érteni, hogy Új-Zéland maori neve miért jelenti a "hosszú fehér felhök országát". Nyugi, a hegyre nem mentem fel, oda csak hegymászók mennek (majdnem 5000 m magas, Edmund Hillary is itt edzett anno). Én a völgyben gyalogoltam 3 órát a "nincs rossz idö csak nem megfelelö ruházat" elv alapján. Gondoltam, 3 órán keresztül csak nem fog zuhogni (és egyfolytában dörögni). Hát de. Ennyire talán még életemben nem áztam el, esö öltözet ide vagy oda. De még így is szép volt a táj, függöhidakon kellett átkelni, a végén pedig egy gleccsertóhoz értem. Útközben kb. 5 emberrel találkoztam a 3 óra alatt (érthetetlen). Ezek után visszaautóztam az elözö napi kempingbe megszáradni. Egy néninek elújságoltam a történteket, és másnap már egy vízállóságot elösegítö spray várt a sátram elött. 

Visszavezettem Christchurchbe, leadtam az autót, aztán elmentem egy délutáni városnézésre. Ahhoz képest, hogy ez Új-Zéland második legnagyobb városa elég kisvárosias hangulata volt. Ez mondjuk valószínüleg annak is köszönhetö, hogy 2011-ben egy földrengés gyakorlatilag az egész várost porig rombolta (és meghalt 186 ember). Azóta próbálják újjáépíteni a várost. Engem meglepett, hogy még mindig sok épület romokban hever, sok üres terület van, ahol már letarolták a düledezö házakat és rengeteg építkezés folyik. Valahogy azt hittem ez gyorsabban megy. Kicsit olyan szomorkás hangulata volt az egész helynek. Ugyanakkor rengeteg spontán müvészeti alkotás jelent meg szerte a városban (falfestmények, installációk, kreatív megoldások). Pl. a katedrálisuk is megsínylette a földrengést, ezért építettek egy ideiglenes katedrálist, ami kártyavárat formáz. Illetve van egy terület, ahol hajókonténerekböl álló üzletek vannak (Re:start mall), mert ezeket lehetett könnyen és gyorsan megvalósítani. Összességében Christchurch az egyik legérdekesebb város, ahol voltam. 

Szokásomhoz híven az nap éjjel a reptéren csöveztem, mert már reggel hatkor indult a repülöm vissza Melbourne-be. Ezen a téren Christchurch leszerepelt, mert a reptér nagy részét lezárták és csak az ajtók mellett a hidegben lehetett szigorúan ülve aludni. Új-Zélandi kalandom ezzel véget ért.

Aotearoa Te Ika-a-Mãui (Új-Zéland Északi-sziget)

Actually I am already on the South Island of New Zealand but this post is about the North. The title is in maori as they are the aboriginals here and also a big part of the current population. We flew with Gyöngyvér from Melbourne to Auckland. They were quite strict at the border, even desinfected our tent and shoes. Probably they are afraid that my bacteria would kill their precious bird, the kiwi... We climbed up to a volcano in Auckland (there are quite a lot of them) with all of our bags then a couple of hours later already left with the bus to Rotorua the termal city. It smelled like sulphur all over. Quite interesting town, steam floating everywhere. We also visited Wai-o-tapu where we have seen even more and spectacular thermal pools, mud pools and craters as well as the Lady Knox geyser which erupts every day at 10.15 (basically cause they help her a bit with soap but still spectacular!). The next day we visited a maori village with performance then already were sitting on the bus to Tongariro NP where we wanted to take a famous hike near two volcanos (Lord of the rings scene, even though I haven't watched it) but the weather was so bad they advised us not to go since it is dangerous. The next morning we took just a short hike to a waterfall then hitch-hiked back to town and got soaked so that they we exceptionaly slept in a hostel. The day after we travelled to Wellington where we spent an evening only since Gyöngyvér flew back to Melbourne and I headed to the South Island with the ferry.

Valójában már a Déli-szigeten járok, de akkor lássuk, hogy jutottam idáig. A bejegyzés címe maoriul van, mivel ök alkotják az itteni öslakosságot és a jelenlegi populáció nagy részét is. Ezért is van szinte mindennek maori neve (is) és a nevezetességeket is két nyelven szokták kiírni. Gyöngyvérrel 29-én éjjel szálltunk repülöre Melbourne-böl Auckland felé. Hajnalban érkeztünk meg, ekkor szembesültünk azzal, hogy az Új-Zélandi vám még az ausztrálnál is szigorúbb. Azon túl, hogy kidobattak velünk szendvicseket és gyümölcsöket (és megenni sem engedték), még a cipöinket és a sátrat is lefertötlenítették, nehogy véletlen a mi bacijaink nyírják ki Új-Zéland élövilágát, de leginkább gondolom a kiwi madarat féltették. Amellett, hogy egyrészt mindent a "maori"val promóznak, a másik jolly joker a kiwi. A kis tojás alakú, hosszú csörü madár ábrája szinte mindenen megtalálható, de az új-zélandi emberek még magukat is kiwinek hívják (meg persze a gyümölcsöt is, de ezzel nemtom mi az összefüggés). Aucklandben egy kisebb túrára indultunk az összes, szokás szerint 20+ kilós táskáinkkal, mert délután már indultunk tovább a busszal. Auckland gyakorlatilag egy vulkánokra épült város, kb. 50 van belölük a közelben. Egyet meg is másztunk, a Mt Eden nevüt, ahonnan jó kilátás nyílt a városra.

Ezután lesétáltunk a kikötöhöz és nagyjából már mentünk is tovább busszal (busz bérletet vettünk, amivel 15 órát lehet buszozni bárhol Új-Zélandon) Rotoruába, a termálvárosba. Itt találtunk is egy elég olcsó kempinget két éjszakára, aminek még fütött medencéje is volt. Rotoruához hasonló várost sem nagyon láttam még, a városon, parkokon belül szinte mindenhol kénes kigözölgések, termálmedencék és bugyogó sármedencék voltak elkerítve. Ezért az egész városban folyton záptojásszag terjengett, a fák egy része pedig sárga volt a kéntöl.

Másnap megint buszoztunk egy kicsit Wai-o-tapuba (fenti képek), ahol az egyik leghíresebb termál park van egy gejzírrel, ami Lady Knox névre hallgat és minden nap pontban 10.15-kor tör ki. Rejtélyes, nem? Mint kiderült a kitörésre kicsit rásegítenek azzal, hogy szappanport szórnak bele, de ettöl annyira beindult, hogy mikor fél óra múlva otthagytuk, még mindig lövellte ki a vizet. Magában a parkban rengeteg, különbözö színü termálmedence, kráter és bugyogó volt, mindegyik gözölgött. Elég földöntúli látványt nyújtott. Délután visszatértünk Rotoruába, másnap reggel pedig még útbaejtettünk egy maori falut (aminek hivatalos neve: Tewhakarewarewatangaoteopetauaawahiao), ahol egy kis elöadásban is részesültünk, aztán továbbbuszoztunk a Tongariro Nemzeti Park felé.

Itt található a világ egyik legszebb túraútvonala, ami két vulkán közt halad végig (amik a Gyürük urában is szerepeltek, bár én azt nem láttam), és amit mi sajnos nem tettünk meg, mert letiltottak róla rögtön, ahogy megérkeztünk, mondván, hogy köd és esö lesz másnap, ezért veszélyes. Megjegyzem, az nap este a kellemes nevü Whakapapa falu kempingjében aludtunk. Így végül az esöben csak egy rövid, két órás túrát tettünk egy nagy vízeséshez, aztán (a zuhogó esöben) visszastoppoltunk a városig, mert bizonytalan volt, hogy jön-e busz. Az nap egy hostelben aludtunk, mivel meg kellett száradni. 

Másnap már Wellington felé buszoztunk (7 óra), ahol tulajdonképpen csak egy estét töltöttünk. Felmentünk egy magaslatra az ottani siklóval meg ittunk egy sört egy pubban. Gyöngyvér kicsit hamarabb hazament Melbourne-be mint én (mivel én még pár napot leszek a Déli-szigeten is), így éjjel búcsút vettünk, én pedig reggel felszálltam a kompra, ami átvitt a Cook-szoroson a Déli-szigetre.

Korallzátony és esöerdö

I  arrived to the Cairns camping around 11 pm where I was already welcomed by many tropical birds. It just strengthened my belief that living in Australia is like living in a zoo. Early in the next morning I already got on a boat tour to the Great Barrier Reef for snorkelling. It was indeed fantastic, one of the best experiences through my whole trip. I even found Nemo and took a picture of him underwater. The next day I went on a guided rain forest trip. We stopped at a rainforest habitat where have seen a rare bird, the cassovari along with many others. Afterwards we went on a rainforest walk, then reached Daintree Rainforest the World's oldest rainforest. We had lunch here too, of course I chose kangaroo steak. We took a look the beach nearby which was like on a postcard, its only failure is that you cannot swim because you might be eaten by a crocodile (same situation in Cairns) that tend to swim up to the ocean from the river. On the third day I already left Cairns, back to Melbourne where we had a barbeque with my friends, celebrating Gyöngyvér's presentation about her phd. In the park finally I have seen a possum! Now we are already in New Zealand, this time traveling together with Gyöngyvér.

Este 11 körülre meg is érkeztem cairns-i kempingembe, ahol mindenféle érdekes madarak mászkáltak össze-vissza (gyanítom, hogy ök ébresztettek reggel 6-kor). Itt aztán már tényleg az az érzésem volt, mintha egy állatkertben lennék (mint úgy általában Ausztráliában bárhol). Cairns-ben elég meleg volt, olyan 27 fok körül és az egész város tényleg kb. olyan, mintha a Tropicariumban sétálnék. Pl. pelikánokkal is találkoztam csak úgy. Másnap reggel 7.30-kor már indult is az elöre kinézett hajós túrám a korallzátonyhoz. Két különbözö helyen álltunk meg búvárkodni (nem palackkal, csak pipával), amikor mindenki mehetett, amerre akart a hajó környékén. Egy újabb tévhitem lett azzal eloszlatva, hogy a korallzátony nem csak úgy van mindenhol a parthoz közel, hanem több kilométerrel kell beljebb menni. Elég sokan voltunk, kb. 50-en, de elismerésem a szervezöké, mert elég jól kordinálták a dolgokat. A zátony a legtöbb helyen már a felszín alatt egy méterre látszott. Olyan volt, mintha egy akváriumban úszkálnék, iszonyat sokféle színes hal volt, így végre hasznát vehettem a fényképezöm vízállóságának. Találkoztam még egy kisméretü cápával is (kb. 120 cm-es), pont amikor a lábamat megkarcolta egy korall és vérzett, de állítólag ezek ilyen békés cápák voltak. A legviccesebb látványt az ázsiaiak nyújtották, akik közül sokan egy mentömellényben plusz a víz felszínén tartó hurkával próbáltak búvárkodni. Gondoltam, kicsit felhös az ég, így nem vittem túlzásba a naptejezést, aminek az lett az eredménye, hogy pecsenyére sült a hátam és a hátsófelem, annyira, hogy másnap ülni is alig tudtam. Mindezektöl eltekintve a korallzátony nyújtotta az eddigi legnagyobb élményt. És sikerült még Némót is megtalálnom (filmajánló: Némó nyomában). A hajón még etettek is, nem is akármilyen kajákkal, visszafelé meg még valaki gitározott.

Este visszasétáltam a kempinghez, szerencsére a sátram tartalmazta az összes cuccot, amit bennehagytam, aztán másnap ismét korán keltem, mert indultam egy buszos esöerdö túrára. Elöször egy olyan helyre vittek el, ahol összegyüjtötték az esöerdö nevezetesebb állatait. Itt találkoztam egy elég ritka madárral is, a cassovari-val (nem tudom, magyarul mi..), kék fejü, strucc méretü állat. Ezután folytattuk utunkat egy esöerdö felé, ahol a lombkoronaszinten sétálhattunk egy emelvényen, majd továbbmentünk a Daintree esöerdöbe, ami a Föld legrégebbi esöerdöje. Itt ebédeltünk is az erdö közepén, természetesen én a kengurut választottam, ami annyira kevéssé volt átsütve, hogy folyt belöle a vér. Így visszaküldtem, hogy süssék még egy kicsit. A kajálda másik oldalán, közvetlenül az esöerdöböl nyílt egy képeslap-szerü tengerpart, finom homokkal és pálmafákkal. Az egyetlen szépséghibája (mint ahogyan Cairns-nek is), hogy hiába csábít, nem lehet fürdeni, mert könnyen krokodilok belsejében találhatja magát az ember (van pár faj, amely felúszik a fokyón, bele az óceánba). Útközben még megálltunk az esöerdö közepén fagyizni is, ahol megkóstolhattam a dzsungel ízü fagyit (zöld volt és finom). A körút zárásaként még hajókirándultunk is a folyón, ahol krokodilokat tekintettünk meg. Visszaérkezve a városba nem tudtam megállni, hogy ne vegyek egy kókuszdiót, amivel elég sokat szenvedtem, mire sikerült kipréselni belöle a lötyit, amit végül egy helyi segített kinyitni a lesajnáló pillantásokat követöen. 

Utolsó napomon Cairns-ben megnéztem a botanikus kertet, ahol ismét sétálhattam esöerdöben, aztán estefele már indult viszza a gépem Melbourne-be. Másnap Gyöngyvér egy mérföldkövet jelentö elöadásán vehettem részt az egyetemen, ahol phd-zik. Este mindezt megünnepeltük a helyi parkban, ahol szabadon barbeque-zhat mindenki, mert rendelkezésre állnak a készülékek. Természetesen kenguru-burgert sütöttünk. És újabb ausztrál állatot leshettem meg, a posszumot. Következö éjjel már a repülön ültünk, ezúttal Gyöngyvérrel Új-Zéland felé, de erröl majd késöbb.

Great Ocean Road

After Sydney I went on a new adventure to drive the Great Ocean Road. I rented a car in Melborne for 4 days which was a bit tricky as they are driving on the left side in Australia. For a half an hour at least whenever I wanted to turn I started the wipes for the window instead of the signing lights (of course they were also on the other side). Funny that sometimes they write road signs that say "in Australia you have to drive on the left side". Just to be clear. On my first day I took a look at the famous surf spot Bells Beach then headed to Apollo Bay. Just at the beginning of Great Ocean Road I had to turn back and make a 1,5 hour circle because of an accident the road was closed. Then I had to drive in a forest in darkness which was already scary plus a storm came too. So I was very happy when I finally found a camping when I reached the ocean again. The other day it was rainng like hell, still I visited a rain forest (what an accurate name!) and some koalas in the wild (really cute!). By the time I reached the 12 apostl rock formation it was shining again. Some other quite impressive rock formation followed by. I slept in Warnambool then the next day headed to Halls Gap, the land of kangaroos. Basically I shared the camping with them. Now I am already sitting on the plane towards Cairns to see the Great Barrier Reef.

Sydney után újabb kalandra indultam, ismét egyedül, mivel Gyöngyvérnek és Andrisnak dolgoznia kellett. A Great Ocean Road az ország Déli partján vezetö út, Melbourne-töl Nyugatra, amit a világháborúból hazatérö "unatkozó" katonák építettek. Buszozni elég bonyolult lett volna rajta, ezért végül Ausztráliábansem sikerült megúszni az autóbérlést. A pikantéria az egészben ugyebár az, hogy itt bal oldali közlekedés van. A közeli Jucy (magyarosan juci, föleg, hogy az emblémájukon is egy pózoló nö van) autokölcsönzöre esett a választás, akiktöl egy fehér, már szebb napokat is látott Toyota Corollát kaptam. Természetesen GPS-szel közlekedtem, amit Gyöngyvér kölcsöntelefonja szolgáltatott. Naná, hogy mé így is eltévedtem néha. Az elsö fél órában konzekvensen az ablaktörlövel jeleztem a fordulásom (mivel ez is fel van cserélve), ezt még a negyedik napra sem sikerült teljesen megszokni. Valamint sokszor mondogatnom kellett magamnak, hogy "baloldal baloldal", nehogy véletlenül a rossz sávba kanayarodjak ki (elhagyatott utakon bevallom, elöfordult, hogy a rossz sávban találtam magam, de pár másodperc alatt korrigáltam). Erre az ausztrálok is gondosan figyelnek, néhol az út szélén táblák vannak, hogy "bal oldalon közlekedj!", az autópályán pedig fordított irányban álló "rossz irány, fordulj vissza" feliratok vannak (azért nálam idáig nem fajult a dolog). 

Elsö nap Apollo Bay-ig autóztam, közben útbaejtettem a Bells Beach-et, ami egy elég híres szörfös hely, láttam is pár profit. Ezen kívül csak úgy ad hoc álltam meg néha óceánt nézni. Aztán megérkeztem a Great Ocean Road kezdetét jelzö kapuhoz, ahol állt két láthatósági mellénybe öltözött fazon és beszélgetett az áthaladó autósokkal. Gondoltam, milyen nagyszerü fogadtatás van itt. Aztán kiderült, hogy azért vannak ott, hogy mindenkit visszafordítsanak, mert baleset történt az úton. A kerülöút olyan másfél óra volt és mindenféle kanyargós úton és erdökön vezetett át. Mikor besötétedett és mindig az erdöben voltam, ráadásul még vihar is lett és a szél össze-vissza fújt lehullott faágakat, meg útra belógó letört fákat kellett kerülgetni, akkor eléggé vártam már, hogy találjak valami szálláshelyet. Ahogy kiértem az erdöböl a partra, megálltam az elsö kempingnél, ahol már a kapuban várt egy bácsi, hogy perkálljak (az nap 12-töl 8-ig autóztam). Az egész sztori nagyon hajaz az elsö amerikai kempinges éjszakámra, nem tudom, miért indulnak ezek mindig ilyen nehezen.. 

Másnap a ragyogó napsütés helyett egész nap zuhogó esöt kaptam. Már a sátor is ronggyá ázott, én meg egész nap esökabátban és esögatyában közlekedtem. Ez nem tántorított el attól, hogy sétáljak egy esöerdöben (legalább hü a nevéhez) a páfrányok közt, meg elmenjek koalalesre, ahol ök csak úgy vadon habzsolják az eukaliptusz levelet. Többnyire egy gombóc formában alszanak a fákon, kb. két órára kelnek fel enni naponta. A megadott helyen mindenesetre láttam vagy 20-at belölük. Délután a 12 apostol nevü köformáció felé vettem az irányt, amikorra is csoda történt, és kisütött a nap. Ez a Great Ocean Road legnevezetesebb látványossága, az óceánban egyedül álló köveket hívják így. Igazából nincs is 12 belölük és több mint valószínü, hogy soha nem is volt (ez már csak így megy). Állítólag ez a rész régen víz alatt volt, és ahogy a tenger visszahúzódott, alakultak ilyenre a kövek. Az apostolok után még több - talán még érdekesebb - köformációnál lehetett megállni. Még az nap elautóztam Warnambool-ig, ahol egy magasabb komfortfokú kempinget találtam. A város ideális bálnakukkoló helyeiröl híres, de sajnos a bálnaszezonnak szeptemberben vége volt.

Harmadik napomon az óceánt elhagyva Észak felé indultam Halls Gap-be, ami a magas egy före jutó kenguruszámról híres. Az idáig vezetö út akár még Magyarországhoz is hasonlíthatott volna, ha nem szállt volna néha 1-1 ròzsaszín papgáj az út szélére. Útközben láttam még hangyászsünt is, úgyhogy nagyjából már minden nevezetes állatot kipipálhatok. Az információs irodában a néni ajánlott egy ingyenes kempinget, este itt is aludtam. A kempinghez vezetö út földút volt, ahol nem egy kenguru ugrott el elölem a bozótba. A kempingben pedig szimbiózisban éltek együtt a kempingezökkel. Elég vicces látvány. Az információt szolgáltató néni azt mondta, zuhany is lesz, csodálkoztam is, aztán megérkezvén kiderült, hogy ez egy fellógatott, alul lyukas vödröt takar. 

Utolsó napomon sikerült nem felébrednem az ébresztöre, így eléggé sietnem kellett, hogy 3 óra alatt visszaérjek Melbourne-be leadni a kocsit, de végül 10 perccel zárás elött pont odaértem, és megváltam jucitól.

Következö nap, azaz ma már ismét repülön ülök Cairns felé. Ide korallzátony-nézöbe megyek. Öszintén én nem vagyok a repülés híve, de ez Ausztráliában kikerülhetetlen. Cairns-ig pl. kb. 3 és fél óra a repülöút (kétszer annyi, mint Stockholmig), így ki lehet találni, szárazföldön mennyi idö alatt érnék oda.

Sydney és a Waczak-szálló

In Sydney I found my hostel quite easy. Around 9 pm I thought it is still early so I went for a walk in the park nearby then short after that I turned back cause I met noone and got scared.. As I layed down on my bed a mouse was looking back to me. Later the owner of the hostel informed me it was a rat not a mouse.I told him I won't sleep in the same room with any of them so he placed me to an other room upstairs (as we all know mice respect the second floor..). Here a japanese girl was snoring like an elephant but stillbetter than the rat. The next day I participated on a 3-hour freetour around Sydney. Then took some boat rides and ate a hamburger at the opera that a seagirl attampted to steal out of my hands. The second day I visited Bondi beach where I swam too. Now I am already on a road trip South from Melbourne.

Sydney-be érkezvén még a reptéren kinéztem egy buszt, ami bevisz a városba, így megúszva az elég borsos vonat-opciót. Igaz, kellett érte sétálni 20 percet, utána meg egy órát várost néztünk a sötétben. Ráadásul végül ingyen volt az egész, mert nem müködött a buszon a jegykiadó. A lefoglalt hostelemet is viszonylag egyszerüen megtaláltam, bár nem volt nyitva, de szerencsére valaki épp jött. A fogadó ember sem volt a helyén, de végül egy másik otttartózkodó segítségével felhívtuk. Az igazi meglepetések csak ezután következtek. Este 9-kor úgy gondoltam, hogy ilyen korán azért mégsem kéne aludni (bár a tanzán komp ótanem aludtam semmit), így gondoltam, kimegyek a közeli parkba kicsit. Ahol egy lélek sem volt és nagyon sejtelmesen volt megvilágítva, úgyhogy egy fél óra múltán jobbnak láttam mégiscsak visszamenni a hostelbe. Aludtam én már sok helyen, de azért ez benne volt a top 5 legszakadtabb helyben. Szobatársnak egy ázsiai lányt kaptam (6 ágyas volt a rezidencia, de csak ö volt ott), majd kis idö múltán felbukkant egy egér is. Késöbb a tulajdonos felvilágosított, hogy nem egér, hanem patkány. Mondta, hogy hát, néha elöfordul ez itt. Én meg közöltem, hogy nem kívánok a szobán egy egérrel (vagy patkánnyal) osztozni. Azzal inkább nem fenyegetöztem, hogy lelépek, éjfél körül, pizsamában. Végül áthelyezett egy emelettel feljebb, egy négyágyasba (a patkányegérnek bizonyára nehezére esik lépcsözni). Itt egy francia és egy japán lány volt, utóbbi horkolt konstansan, mint egy elefánt. De akkor már inkább az elefánt, mint a patkány... Mikor próbáltam volna felmászni az egyik emeletes ágyra, a kezemben maradt a korlàtja, úgyhogy inkább a másikat választottam, amihez nem tartozott létra, így mindig a japán lányon át mászhattam föl rá. 

Reggelre kinéztem egy ingyenes körbevezetést Sydney-ben. Mindez kb. 3 órás volt, az operaháznál ért véget. A következö atrocitás itt ért, amikor is leültem a kikötöbe elfogyasztani a hamburgeremet, amire egy sirály kétszer (vagy két külön sirály?) próbált rárabolni és kikapni a kezemböl. Azért én voltam az erösebb és megettem... Ezt követöen elhajóztam Manly-re, fél óra a belvárostól. Ittnagyon szép sziklás partok vannak, de a szépségét meglátva annyira elszonytolódtam, hogy elfelejtettem fürdöruhát hozni, hogy nem sokkal késöbb vissza is mentem a hajóval. Hihetetlen, hogy egy nagyvárosnak ilyen tengerpertjai vannak. Este ismét hajóztam egyet, hogy sötétben is megtekinthessem az operaházat az öböl felöl. Így kivilágítva az igazi szerintem (mindkét kép hajótávlatból készült, az alábbi kép címe pedig: "Az Operaház és én egy irányba nézünk").

A második és egyben utolsó napomon a híres Bondi beach-et látogattam meg. Na ez tényleg megérdemli, hogy híres legyen, szemben a putri los angelesi Venice beach-el. Nagyon finom homokos part, türkizkék tenger. Itt muszáj volt fürdenem. Volt pár szörfös is, de sajnos ez most idö hiányában nekem kimaradt. 

Azóta már Melbourne-töl Délre a Great Ocean Road nevezetü úton autózok, de erröl majd késöbb.

A tazmán tél

Our original plan has been modified at several points, mostly because of weather conditions. After we spent the night on the ferry we decided to leave our bikes behind and instead rent a car. It was a good idea as you will see. Mostly because just 20 km before we would have arrived to the beginning of the trail the road just disappeared - it collapsed due to previous floods. At this point I was driving (first time with a right-wheel car). So we had to choose an alternative national park as many of the other roads were also closed in the area. We ended up at Cradle Mountain after 2 hours driving. On the way we saw a cute wombat. We parked the car, took a shuttle bus and walked 4-5 hours to a hut in the middle of the forest (on the way we climbed a mountain too with quite a lot of snow on it, yes boots would have been better than sneakers..). The hut was huge and was named after 2 guys who died while climbing the mountain we were planning to climb the next day, hm, promising.. We managed to heat up the hut a little bit but still it went down to 6 degrees in the morning. The day after we were hiking for 8 hours aiming the top of Cradle Mt but 100 m before it we turned back cause it became quite rocky, slippery and scary. On the way back to the hut we saw a platypus which is quite rare (I actualy didnt even know they can be found here and that they are as small as a bigger guinea pig). On day three we hiked back to civilazation and was camping in the city of Burnie. Here we were observing platypus and little penguins in the wild. In the camping we were observed by wallabys most of the time. Also met with the tasman devil in a sanctuary. We took the ferry back to Melbourne, arrived very early in the morning and the same day I flew to Sydney where I am now..

Eredeti tervünk több ponton módosult, többnyire az idöjárásnak köszönhetöen. Elöször is a hajón töltött éjszaka után, mindent összevetve lekötöttük a bicikliket, és inkább béreltünk egy autót. Mint késöbb kiderült, ez elég jó ötlet volt. Kb. 20 km-rel a tervezett túraútvonalunk kezdete elött az út egyszerüen eltünt. Ekkor pont én vezettem (bal oldali közlekedésben vezetés is kipipálva a bakancslistámról). Elöször csak az úton keresztbe fekvö fákkal találkoztunk, de ezeket még ki lehetett kerülni. Aztán egyszercsak be volt szakadva az út teljes szélességében, mert alámosta az esö. Úgyhogy más helyet kelett választanunk (még elég sok másik út is le volt zárva), így ismét autóztunk kb. 2 órát a Cradle Mountain nevezetü nemzeti parkhoz, viszont láttunk útközben vombatot. A park bejáratánál leparkoltunk, majd buszoztunk még egy fél órát a túraösvény kezdetéhez, ami az egyetlen helyhez (kunyhóhoz) vezetett, ahol a parkon belül aludni szabad. Ez kb. négy óra volt, így olyan délután 6-ra értünk ide. Most lehet, hogy puhányoknak tününk, hogy se nem bicikliztünk, se nem az ultrabrutál túrát tettük meg, de azért ez a terep is elég durva tudott lenni. Senkivel nem találkoztunk az úton. Rengeteg hó van a hegyen, ami elkezdett olvadni, így rengeteg vízfolyás is, ami jól beáztatta a cipönket. A kunyhó viszont elég jó, lehet benne tüzet gyújtani, így csak reggelre hült ki a ház 6 fokra. Egyébként a kunyhót két túrázóról nevezték el, akiknek nem sikerült sosem leérni a hegyröl, ahová a másnapi túránkat mi is terveztük. Bíztató.

Másnap egy 8 órás túrát néztünk ki, elöször felmásztunk mindenféle lépcsökön és indákon egy hegyre. Az a vicces amúgy, hogy itt nem szokatlan látvány a hóban növö páfrány és pálmaszerü növény. Aztán továbbmentünk egy másik hegyen, hogy felmenjünk a híres-nevezetes Cradle Mountain-ra. Itt már olykor-olykor térdig merültünk a hóba (a napfényes ausztrál nyár...). A hegyre végül nem sikerült teljesen felérni, mert átment egy ponton sziklamászásba és elég csúszós és meredek volt a terep, úgyhogy inkább visszafordultunk. Itt már a cipönk kb. cuppogott minden lépésnél (lehet, hogy a bakancs célszerübb lett volna, mint a félcipö). Innen még úgy három órát gyalogoltunk vissza a kunyhónkhoz. Közben találkoztunk egy kacsacsörü emlössel (na jó, én inkább az általa keltett vízsodrást láttam inkább) és Józsival, a fekete madárral, aki kaját akart lopni. Én bevallom, meglepödtem, hogy a kacsacsörü emlös Ausztraliában leledzik, azon meg még inkább, hogy kb akkora, mint egy nagyranött tengerimalac (én azt hittem, olyan kisebb krokodil méretü).

Harmadik nap úgy döntöttünk, hogy búcsút veszünk a kunyhónktól és visszatérünk a civilizációba. Ehhez megint sétálni kellett olyan 5 órát a pakkokkal, de legalább más úton jöttünk, igaz, az eleje elég fárasztó volt, mert nagyjából függölegesen kellett felfelé menni, de szép volt. 3 nap alatt részünk volt télben, tavaszban és nyárban, mivel utolsó nap szikrázó napsütésben gyalogoltunk (az elsö kép a túra elött készült, míg a másik, amin hárman vagyunk, a végén). A kocsinál kinéztünk végül egy Burnie nevü várost, ahol elég sok minden látványosságot ígértek, úgyhogy itt kempingeztünk 2 napig. A kempinget éjjelente vallabik (olyan mint egy kisméretü kenguru) lepték el. 

Burnie-ben megnéztünk egy vízesést, este pedig is ét találkoztunk kacsacsörü emlössel egy parkban, most viszonylag közeli képet is sikerült róla készíteni (amúgy nagyon félénkek). Utána pedig pingvinlesre mentünk, mert Burnie-ben lakik egy kispingvin-kolónia, akik sötétedéskor mindig visszatérnek a vadászatból. Nekünk pár otthonmaradt pingvint is sikerült meglesni az odújukban. Vacsorára a kempingben kengurút grilleztünk (eddig csak ilyen formában találkoztam kenguruval).

Utolsó napunkon, vasárnap végig zuhogott az esö, de azért megnéztünk egy vadaskertet, ahol többek közt etettünk kengurut és megtekintettük, hogy veszik össze 3 tazmán ördög (dögevö, ami csak Tazmániában van) egy bedobott vallabi lábon. És már ismét a hajón ülünk Melbourne felé. Így belegondolva, sosem jártam még ennyire közel a Déli-sarkhoz.

(Ma hajnalban visszaértünk Melbourne-be, ezúttal nem hagytak csövezni a hajón, azaz aludni a földön, mivel mindig jött egy bácsi, aki ezt nehezményezte és visszatessékelt mindenkit a székébe. Én pedig ülve továbbra sem tudok aludni, így nem vagyok ma túl kipihent. Maximum pihent, haha. Azóta már Sydneyben vagyok, ahová végül a repülö tünt a leg költség- és idöhatékonyabb megoldásnak. Két éjszakát leszek itt, aztán irány vissza Melbourne.)