És ismét Ausztrália

After I returned to Melbourne was a bit tired of the early morning flight so I mostly slept during the day. In the evening we participated on a quiz night. The next day finally we swam with Gyöngyvér in the ocean at Brighton beach. Its temperature was similar to the swedish lakes. On my last day we did some shopping then of course ate some kangaroo steak and I borded the longest flight ever to Doha which took 14 hours. Second flight to Budapest was an other 6 hours.

Thanks a lot that you were reading my blog so far. Let's see how is it going to continue! Will let you know anyway! Cheers!

Az Új-Zélandról érkezö hajnali repülö kicsit kiütött, így a nap nagy részét alvással töltöttem Gyöngyvérék lakásában. Este elmentünk kvíz night-ra a helyi pubban, amit szerintem végül meg is nyertünk, de a játékvezetö végül ötletszerüen választotta ki a nyertes csapatot, így nagyjából semmit nem ért az elötte lévö produkciónk.

Másnap az én kérésemre lementünk az óceánhoz (ez a része igazából öböl) fürdeni egy utolsót. Ehhez a Brighton beach-et választottuk, ahol cuki színes csónakházak vannak a parton. Ilyenek:

A víz hömérséklete nagyjából a svéd tavakéval volt egyenlö, de egész sokáig bírtuk. Este még megnéztem azt is, hogy hogyan salsáznak Gyöngyvérék, söt a kezdöcsapatba még én is csatlakoztam egy ideig. Kicsit tömegjelenség volt, rengetegen voltak. Utolsó napomon még bementünk vásárolni a városba, este pedig mi mással vehettem volna búcsút Ausztráliától, mint egy kenguru steak-kel. A táskámat ezúttal 27 kilósra sikerült tömni, pedig 32 kilo volt a határ, úgyhogy még mehetett volna bele valami. Este 11-kor szálltam fel életem leghosszabb repülöútjára Doha felé, ami 14 órás volt. Dohától Budapestig pedig még 6 óra.

Köszönöm, hogy eddig figyelemmel követted világkörüli utam alakulását! Jelenleg nincs semmi kilátásban, úgyhogy meglátjuk, melyik blog folytatódik majd tovább; a svéd, a norvég vagy a világkörüli. Esetleg nyitok egy újat, Bea magyarországi kalandjai címmel. Minden esetben elöbb-utóbb úgyis kihirdetem, hogy ismét van mit olvasni. Orövoár!

Búcsúzóul íme egy talán ismerös, Ausztráliáról szóló videoklip, alatta pedig az ausztrál vasúttársaság figyelemfelkeltö videója.

Aotearoa Te Waipounamu (Új-Zéland Déli-sziget)

So I sailed to the South Island across the Cook Strait, now alone since my friend went back to Melbourne the night before. The scenery from the ferry reminded me Norway. Even saw some dolphins! Was a bit sarcastic that they were showing the Life of Pi mivie in the cinema on the ship which is actually about a boy who is shipwrecked. Anyway I arrived to the city of Picton where I spent like an hour an then already was sitting on the bus towards Kaikoura which is the whale watching place (if I can recommend a movie watch The whalerider which is a New Zealand movie). I haven't seen any whales cause it is possible only from a boat or helicopter and I believe in the spontant whale spotting (hopefully one day it will happen..). But I did see some fur seals and lot of sheep (well there are like 30 million in the country). I took a nearly 4 hour long walk around the penninsula from where I got one of the best views in all my life with beautiful mountains around. In the evening I took an authetic fish and chips menu. The day after I continued the bus ride to Christchurch where I hired a car again aiming to get to NZ's highest mountain, Mt Cook. I was driving a bit slowly so in 4  hours I got only to a campsite and the next day I had to drive again 2,5 hours till I got there. On the way I saw lake Tekapo and lake Punakiki. Needless to say it was raining like hell when I got to Mt Cook. But I didn't want to miss this one because of the weather again so I went on my 3 hour hike in the valley. Alone in the thunderstorm.. Still it was beautiful, huge mountains, suspension bridges, glacier lakes. The day after I drove back to Christchurch where I had an evening to spend. It is a realy interesting city still rebuilding after the 2011 earthquake. Early morning I flew back to Melbourne.

Tehát áthajóztam a Cook-szoroson a Déli-szigetre, immár egymagam. Ja igen, a wellingtoni hostel is megérdemli, hogy meg legyen említve, ahová még Gyöngyvért is sikerült becsempészni addig, amíg éjfél körül el nem ment a reptérre. Még föztünk is, ilyen tömeget közkonyhában még nem láttam. A helyet Wild Zebranak hívták, nem is lehetett eltéveszteni, mivel egy bazi nagy fekete-fehér csíkos épület volt. Ismét egy hat ágyas szoba egyik emelete jutott, éjjel kettöig kint partiztak, reggel ötkor meg felkelt az egyik szobatársam (rejtély, hogy minek), úgyhogy nálam addig tartott az alvás.

Vissza a komphoz. Na, az tényleg jó és látványos volt, föleg mikor már közeledtünk a Déli-szigethez (az út kb. 3 és fél óra volt). Itt kezdett olyan norvégiás lenni, sok heggyel-dombbal a tengerben. Még pár delfint is sikerült látni. Kissé ironikusnak találtam, hogy a hajó mozijában a Pi élete ment, ami egy hajótörött fiúról szól, aki éveken át zötykölödik egy tigrissel összezárva a tengeren. Picton városában kötöttünk ki, ragyogó napsütésben. Nagyon aranyos tengerparti kisváros volt, de csak 40 percet töltöttem itt, aztán buszoztam tovább a keleti parton Kaikoura felé. Eredetileg a nyugati partot tüztem ki, mert ott van két tök jó nevü gleccser (Ferenc József és Fox=róka gleccser), de elijesztettek azzal, hogy 60 mm esöt ígértek egy napra. Így inkább a keleti partot választottam (a két part között elég limitált az átjárás a hegyek miatt), ahová nem írtak esöt. A buszúton a partot a sziklákon pózoló fókák szegélyezték. Ha másért nem, Kaikoura miatt mindenképp érdemes volt ellátogatni a Déli-szigetre. 

A város a bálnáiról híres, az emberek többsége ezért is jön ide. Itt ajánlanék egy meglehetösen jó, új-zélandi készítésü bálnákkal kapcsolatos filmet: A bálnalovas (ugyan nem itt játszódik, de akkor is szép). Én egy éjszakát töltöttem itt, bálnát ugyan nem láttam, de így is nagyon tetszett. A bálnákat ugyanis csak hajóról vagy helikopterröl lehet látni, akkor is kb. csak a kidugott farkát. Ez nekem így túl mesterségesnek tünik, én inkább spontán szeretnék majd egyszer bálnát látni. Mindenesetre elsétáltam a javasolt útvonalon a félsziget végéhez, ahová fókákat jósoltak. Közben birkákkal tarkított zöld dombokon haladtam keresztül, ez igazán "új-zélandos" volt. Az ország hatmilliós lakosságára egyébként 30 millió birka jut. Egy rettentö szép kilátót is találtam, ahonnan beláttam az egész öblöt, és az ezt körbe vevö hegyeket. A fókák is meglettek, nem voltak sokan, de legalább páran megközelíthetök voltak. Utána folytattam a sétámat még szebb part menti tájakon. Emberrel nem nagyon találkoztam. Összességében kb. 4 órát sétáltam, mire visszaértem a városba már este 9 volt és minden bolt bezárt, így beruháztam egy igazi autentikus fish and chips-re (hal és sültkrumpli), majd nyugovóra tértem a sátorban. 

Másnap nem csináltam sok mindent, mert dél körül már indultam tovább Christchurchbe a busszal. Ahogy megérkeztem, rögtön béreltem autót két napra, mert a Mt Cook-hoz akartam menni, Új-Zéland legmagasabb hegyéhez, amit busszal komplikált megközelíteni. Már rutinosan vezettem a bal oldalon, pláne, hogy itt jóval kevesebb forgalom volt, mint Ausztráliában. Ráadásul GPS nélkül! 3 és fél óra alatt végül nem jutottam el odáig, ahová akartam, így Fairlie-nél megálltam egy kempingben. Másnap továbbautóztam a Tekapo-tóhoz, amit körbevesznek a hegyek és van egy kis híres templom itt, a Church of the good shepherd, amit nehéz volt úgy lefotózni, hogy ne legyen benne egy pár kínai turista. 

Az út a Punakiki tó mellett vezetett tovább (szintén csodás tájak) a Mt Cook-hoz. Meglepö módon zuhogott az esö (mint mindig, mikor kirándulnék), de gondoltam, még egyszer nem fog ki rajtam az idöjárás. Azt mondták, az általam kitalált útvonal nem veszélyes, csak ronggyá fogok ázni. Kezdem érteni, hogy Új-Zéland maori neve miért jelenti a "hosszú fehér felhök országát". Nyugi, a hegyre nem mentem fel, oda csak hegymászók mennek (majdnem 5000 m magas, Edmund Hillary is itt edzett anno). Én a völgyben gyalogoltam 3 órát a "nincs rossz idö csak nem megfelelö ruházat" elv alapján. Gondoltam, 3 órán keresztül csak nem fog zuhogni (és egyfolytában dörögni). Hát de. Ennyire talán még életemben nem áztam el, esö öltözet ide vagy oda. De még így is szép volt a táj, függöhidakon kellett átkelni, a végén pedig egy gleccsertóhoz értem. Útközben kb. 5 emberrel találkoztam a 3 óra alatt (érthetetlen). Ezek után visszaautóztam az elözö napi kempingbe megszáradni. Egy néninek elújságoltam a történteket, és másnap már egy vízállóságot elösegítö spray várt a sátram elött. 

Visszavezettem Christchurchbe, leadtam az autót, aztán elmentem egy délutáni városnézésre. Ahhoz képest, hogy ez Új-Zéland második legnagyobb városa elég kisvárosias hangulata volt. Ez mondjuk valószínüleg annak is köszönhetö, hogy 2011-ben egy földrengés gyakorlatilag az egész várost porig rombolta (és meghalt 186 ember). Azóta próbálják újjáépíteni a várost. Engem meglepett, hogy még mindig sok épület romokban hever, sok üres terület van, ahol már letarolták a düledezö házakat és rengeteg építkezés folyik. Valahogy azt hittem ez gyorsabban megy. Kicsit olyan szomorkás hangulata volt az egész helynek. Ugyanakkor rengeteg spontán müvészeti alkotás jelent meg szerte a városban (falfestmények, installációk, kreatív megoldások). Pl. a katedrálisuk is megsínylette a földrengést, ezért építettek egy ideiglenes katedrálist, ami kártyavárat formáz. Illetve van egy terület, ahol hajókonténerekböl álló üzletek vannak (Re:start mall), mert ezeket lehetett könnyen és gyorsan megvalósítani. Összességében Christchurch az egyik legérdekesebb város, ahol voltam. 

Szokásomhoz híven az nap éjjel a reptéren csöveztem, mert már reggel hatkor indult a repülöm vissza Melbourne-be. Ezen a téren Christchurch leszerepelt, mert a reptér nagy részét lezárták és csak az ajtók mellett a hidegben lehetett szigorúan ülve aludni. Új-Zélandi kalandom ezzel véget ért.

Aotearoa Te Ika-a-Mãui (Új-Zéland Északi-sziget)

Actually I am already on the South Island of New Zealand but this post is about the North. The title is in maori as they are the aboriginals here and also a big part of the current population. We flew with Gyöngyvér from Melbourne to Auckland. They were quite strict at the border, even desinfected our tent and shoes. Probably they are afraid that my bacteria would kill their precious bird, the kiwi... We climbed up to a volcano in Auckland (there are quite a lot of them) with all of our bags then a couple of hours later already left with the bus to Rotorua the termal city. It smelled like sulphur all over. Quite interesting town, steam floating everywhere. We also visited Wai-o-tapu where we have seen even more and spectacular thermal pools, mud pools and craters as well as the Lady Knox geyser which erupts every day at 10.15 (basically cause they help her a bit with soap but still spectacular!). The next day we visited a maori village with performance then already were sitting on the bus to Tongariro NP where we wanted to take a famous hike near two volcanos (Lord of the rings scene, even though I haven't watched it) but the weather was so bad they advised us not to go since it is dangerous. The next morning we took just a short hike to a waterfall then hitch-hiked back to town and got soaked so that they we exceptionaly slept in a hostel. The day after we travelled to Wellington where we spent an evening only since Gyöngyvér flew back to Melbourne and I headed to the South Island with the ferry.

Valójában már a Déli-szigeten járok, de akkor lássuk, hogy jutottam idáig. A bejegyzés címe maoriul van, mivel ök alkotják az itteni öslakosságot és a jelenlegi populáció nagy részét is. Ezért is van szinte mindennek maori neve (is) és a nevezetességeket is két nyelven szokták kiírni. Gyöngyvérrel 29-én éjjel szálltunk repülöre Melbourne-böl Auckland felé. Hajnalban érkeztünk meg, ekkor szembesültünk azzal, hogy az Új-Zélandi vám még az ausztrálnál is szigorúbb. Azon túl, hogy kidobattak velünk szendvicseket és gyümölcsöket (és megenni sem engedték), még a cipöinket és a sátrat is lefertötlenítették, nehogy véletlen a mi bacijaink nyírják ki Új-Zéland élövilágát, de leginkább gondolom a kiwi madarat féltették. Amellett, hogy egyrészt mindent a "maori"val promóznak, a másik jolly joker a kiwi. A kis tojás alakú, hosszú csörü madár ábrája szinte mindenen megtalálható, de az új-zélandi emberek még magukat is kiwinek hívják (meg persze a gyümölcsöt is, de ezzel nemtom mi az összefüggés). Aucklandben egy kisebb túrára indultunk az összes, szokás szerint 20+ kilós táskáinkkal, mert délután már indultunk tovább a busszal. Auckland gyakorlatilag egy vulkánokra épült város, kb. 50 van belölük a közelben. Egyet meg is másztunk, a Mt Eden nevüt, ahonnan jó kilátás nyílt a városra.

Ezután lesétáltunk a kikötöhöz és nagyjából már mentünk is tovább busszal (busz bérletet vettünk, amivel 15 órát lehet buszozni bárhol Új-Zélandon) Rotoruába, a termálvárosba. Itt találtunk is egy elég olcsó kempinget két éjszakára, aminek még fütött medencéje is volt. Rotoruához hasonló várost sem nagyon láttam még, a városon, parkokon belül szinte mindenhol kénes kigözölgések, termálmedencék és bugyogó sármedencék voltak elkerítve. Ezért az egész városban folyton záptojásszag terjengett, a fák egy része pedig sárga volt a kéntöl.

Másnap megint buszoztunk egy kicsit Wai-o-tapuba (fenti képek), ahol az egyik leghíresebb termál park van egy gejzírrel, ami Lady Knox névre hallgat és minden nap pontban 10.15-kor tör ki. Rejtélyes, nem? Mint kiderült a kitörésre kicsit rásegítenek azzal, hogy szappanport szórnak bele, de ettöl annyira beindult, hogy mikor fél óra múlva otthagytuk, még mindig lövellte ki a vizet. Magában a parkban rengeteg, különbözö színü termálmedence, kráter és bugyogó volt, mindegyik gözölgött. Elég földöntúli látványt nyújtott. Délután visszatértünk Rotoruába, másnap reggel pedig még útbaejtettünk egy maori falut (aminek hivatalos neve: Tewhakarewarewatangaoteopetauaawahiao), ahol egy kis elöadásban is részesültünk, aztán továbbbuszoztunk a Tongariro Nemzeti Park felé.

Itt található a világ egyik legszebb túraútvonala, ami két vulkán közt halad végig (amik a Gyürük urában is szerepeltek, bár én azt nem láttam), és amit mi sajnos nem tettünk meg, mert letiltottak róla rögtön, ahogy megérkeztünk, mondván, hogy köd és esö lesz másnap, ezért veszélyes. Megjegyzem, az nap este a kellemes nevü Whakapapa falu kempingjében aludtunk. Így végül az esöben csak egy rövid, két órás túrát tettünk egy nagy vízeséshez, aztán (a zuhogó esöben) visszastoppoltunk a városig, mert bizonytalan volt, hogy jön-e busz. Az nap egy hostelben aludtunk, mivel meg kellett száradni. 

Másnap már Wellington felé buszoztunk (7 óra), ahol tulajdonképpen csak egy estét töltöttünk. Felmentünk egy magaslatra az ottani siklóval meg ittunk egy sört egy pubban. Gyöngyvér kicsit hamarabb hazament Melbourne-be mint én (mivel én még pár napot leszek a Déli-szigeten is), így éjjel búcsút vettünk, én pedig reggel felszálltam a kompra, ami átvitt a Cook-szoroson a Déli-szigetre.